Elégikus létszemlélet Berzsenyi lírájában

Bevezetés

·         Született:1776-1836

·         Középiskolai tanulmányait nem fejezte be, apjával ezért összeveszett súlyosan, ezután ment Niklára, ahonnan visszatért ugyan egy pár évre, de viszonyukat nem tudta rendezni.

·          Miután elvette Dukai Takács Zsuzsannát ismét Niklára ment, ahol az első pár év gondtalanul telt. Ekkor kezdődött meg (20 éves korában), hogy nem maradt senki akivel költőként beszélhetett volna, Nikla messze esett minden lehetőségtől, ami egy költő számára elengedhetetlen.

·         Önmagának írt, egészen addig, míg Kis János, Berzsenyi egy gyermekének keresztapja, evangélikus lelkész rajtakapta őt, amint ír, és elküldte 3 versét Kazinczynak, aki 5 évig nem jelentkezett, miközben Berzsenyi maga adta át 77 költeményéből álló verseskötetét Kis Jánosnak, hogy adja oda Kazinczynak. Ő ekkor írta első, dicsérő levelét: ”a te énekeid nem szokott hangicsálás a magyar Helikonon”, „nyelved oly szép, oly nemes, hogy azt csudálni fogja a haza”

·         Berzsenyi a meginduló Kazinczy-levelezés kapcsán lett tevékeny résztvevője a kibontakozó irodalmi életnek. Többször is megfordult Pesten, megismerkedett Kazinczy ottani íróbarátaival, mindezek hatására teljes egészében magáévá tette a felvilágosodás gondolatrendszerét, de nem érezte jól magát abban a körben (Kölcsey)

·         Csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnő gazda volt. Valóságos kettős életet élt. Nappal: földbirtokos, éjjel költő (A niklai remete). A falusi földesúri életforma és teremtett költői ideálvilágának kiáltó ellentéte, versei egyik ihlető forrása volt és élete legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is. Valószínűleg ez okozta költészetének korai kifulladását is. Gessner és Matthisson német költők versei mellett Horatius ódáit olvasgatta, s az ún. horatiusi életfilozófia: az „arany középszer”, határozta meg életét és költészetét is.

·         Niklát ritkán hagyta el, s vidéki, földesúri életformája és nagyra törő költői becsvágya nagy ellentmondásba került. Elszigetelt volt, ettől kedélye búskomor lett, egészsége ingatag. Ebben a lelkiállapotban érte Kölcsey bírálata, aki zseninek tartotta Berzsenyeit, de bírálta folytonosságát, szertelennek mondta képeit, hiányolta belőle a figyelmet. Kölcsey, a szigorú klasszicista szabályokat alapul vevő író kritikusan látta Berzsenyi átmeneti a klasszicizmusból a romantikába stílusát. Mivel Kölcsey Kazinczy köréhez tartozott, elhidegült kapcsolatuk.

·         Az említett német költők olvasása vitte egyre közelebb a klasszicizmustól a romantikához, s a már Bessenyeiék óta sarjadozó szentimentális érzékenységhez. A klasszicizmus és a romantika határán alkotott. Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre és két műfajban alkotott: ódákat és elégiákat írt.

·         Klasszikus vonás az erős retorikus felépítés, áttekinthető szerkezet, az antik utalások, strófaszerkezet. Romantikus vonás: a személyesség előtérbe kerülése, a statikus allegóriák helyett mozgalmasságot hozó metaforák alkalmazása.

·         Berzsenyi elégikus korszakát (1804-1808) külső és belső tényezők egyaránt befolyásolták. A napóleoni csatavesztések, a politikai és gazdasági visszaesés, a szép szülőtájról a homokos Niklára költözés, a férfivá érés és az ebből következő költői váltáskényszer állnak az elégiák születésének hátterében. Hősi ódáival nem tudta vállalni a politikai költő szerepét, már nem hitt a tiszta erkölcsben. Nem meglepő tehát, hogy Berzsenyi valamennyi nagy elégiája létösszegző vers.

·         Ő nem nevezte őket elégiának, mert nem disztichonban íródtak. A versek alaptémája a mulandóság, halál, elkerülhetetlen végzet. De nem a halálfélelem szólal meg, inkább a lélek kiégettsége, az ifjúság elmúltával az öröm nélküli élet sivársága, mely elviselhetetlen számára. Életéből eltűnnek a szenvedélyek, érzelmek, és a szerelem is.

·         Kazinczynak írt levelében: „most érzem egész semmiségemet és csüggedek.”

·         Világképének változását a versszerkezet is mutatja: hiányzik belőle a leírás és tanítás kettőssége, a képi és gondolati elemek végig szerves egységben vannak.

Elégia
Az antik művészetben így neveztek minden disztichonban íródott művet, különösebb kötöttségek nélkül. Hangneme nyugodt, rezignált, bánatos. Kezdetben tematikus kötöttség nem jellemezte, de a lemondás, siratás, panasz lassan állandósult témája lett. Kortársa, Friedrich Schiller szerint a vágyott, és valós világ kapcsolata 3 csoportba osztható. Idillikus, szatirikus, és elégikus. Az utóbbi szerint, ha a két világ nem felel meg egymásnak, az alkotó rezignált, lemondó hangnemen szólal meg. Az elégikus hangnem tehát a reál és ideál ellentmondásából születik meg.

Osztályrészem

·         műfaj: elégikus óda

·         1804 előtt íródott, nyitánya az elégiakorszaknak.

·         A megelégedettség versének tűnik, az ifjúkorból a felnőttkorba érkező költő verse. Anyagi, családi biztonság, a szélsőségektől mentes élet dicsérete a horatiusi filozófiával magyarázva.

·         Mindez azonban szembesítésként vetül le, összehasonlítja saját birtokának gazdagságát, ami osztályrészéül jutott, mégis szegényesnek hat az ókori görög városok pompájával. A földesúri jólét mellett, valami nagyobbra, teljesebbre sóvárog.

·         Az elégikus hangvételt erősíti az utolsó két versszak, melyben az értékek mulandóságával szemben áll a költészet megtartó ereje. Ha minden érték kihull is az ember életéből, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet.

A közelítő tél

·         Elégiái közül az utókor az egyik legsikerültebbnek a Közelítő tél című versét ítélte.

·         Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az ősz-t Kazinczy változtatta meg, így maga a cím is riadalmat sugall. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben.

·         Felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt és, ami itt maradt.

·         Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti. A strófák meg-megrezdülő „r” hangjai, a „hervadt levelek zörgésére, zizegésére” emlékeztetnek. pl.: „Tarlott bokrai közt a sárga levél zörög”.

·         A költői negatív festés az ősznek tavaszi és nyári szépségének hiányával való jellemzése kettős hatást ér el. Nem csak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is.

·         Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes „ligetté”, „rózsás labyrinth”-tá eszményítik, melyben „Zephyr” lengedezett és „symphonia” szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált külső természetet, ezt összegzi a záró sor: „S most minden szomorú s kiholt”. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását.

·         A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak egy tovasikló tünemény. A mindennapos metaforából „az idő elrepül” egy sajátos gondolatváltással lesz „szárnyas idő” és e „tűnő szárny” körül „lebeg minden”. Az általános pusztítás élményét kapcsolja össze a földivel, „a kis nefelejcs” enyészetével. Az 5-6. versszakokban a költő magára vonatkoztatja az előbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy kihasználatlanul, észrevétlenül örökre elmúlt a fiatalsága.

·         A közeledő téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort már nem hozhatja vissza, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége a halál miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többet nem lehet részese.

·          A „béhunyt szem” az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmei- érzelmi halált. Lolli nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elő. Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei /koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet/ újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzettveszteségeire. A tér és idő végleges bezárulása okozza az elégikus hangot, az eltűnt teljesség miatt érzett fájdalmat.

Levéltöredék barátnémhoz

·         A közelítő tél párja szépségében és varázsos hangulatában.

·         Létösszegző vers: a költők haláluk előtt írnak ilyet, melyben összegzik, mit értek el életükben.

·         A címbeli „töredék” arra utal, hogy a vers valójában episztolaként indult.

·         Elhárított kérdéssel indít: „Ne kérdezd barátném!” Ezzel teremti meg a vershelyzetet. A barátnő fiktív személy, nem volt kivel leveleznie. Az első versszakban elutasítja a kérdést, viszont itt következik a paradoxon, mert a második versszaktól az ötödikig arról ír, hogy mi van vele. Önmagát állítja középpontba. Kiindulópontja, hogy magányos: „Tudod, magam vagyok”. A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe.

·         Ősz van. A „cselédi”, vagyis a családja már nyugovóra tértek, a cselédek mulatoznak, csak távoli hangokat hall „És csak alig hallom a vígság lármáit”, de egyébként csend van. Ő pedig egyedül, mint mindig, az öreg diófája alatt tüzet gerjeszt. Betakarózik, lekönyököl és elmélkedik „Leplembe burkolva könyökömre dűlök” , „A képzelet égi álmába merülök”. Az álmodozásba menekül, mert ekkor egy „szebb lelki világ szent óráit élem”.

·         A negyedik versszakban egy epikus sorral indít: „Az őszibogárnak búsongó hangjai”. Hangja pici, finom, alig hallható, visszaemlékszik az élet örömeire. Ötödik versszak első mondata összegző sor: „Életem képe ez.” Átértelmezi az egész költészetet, a saját életét foglalja össze.

·          Így lesz a magányos szüreti este élete estéje, az öregedés jelképe. „Már elestvéledtem”: megöregedett, eltűnt a vidámság, a jókedv az életéből. Két dolog fontos: a szerelem „A szelíd szerelem hamvadó szikrája”, és a szomorú nótája, vagyis a művészet „S bús melancholiám szomorú nótája.” Minden eltűnik, az ember magányos és szomorú lesz! Ebben a versben nincsenek antik utalások, sem költői túlzások.

Búcsúzás Kemenes-Aljától 

·         Személyes érzelmek jelennek meg, ugyanis elköltözésének pillanatát írja le Berzsenyi.

·         Tájleírással indít. Az olvasó szeme előtt megjelenik a Ság hegye, és a Bakony fái is. Igen fájdalmas a búcsú a költőnek, ugyanis saját szülőföldjét hagyja el. Még utoljára visszanéz, és visszaemlékezik a gyermekkorára, amit e „gyönyörű vidékek” -en töltött. Egészen csecsemőkorától itt élt és nevelkedett, és már szívéhez nőtt.

·         A költő a gyerekkorát a szülőfölddel azonosítja. Így a tájleírásba egy életrajzi elemeket vegyít. Megfogalmazza, hogy bár Ö most elmegy, de örökre ide tartozik, és mindig visszavágyódik. Lelkileg megöregedettnek érzi magát, ahogy hagyja el a vidéket. Visszagondol a szép emlékekre, a szerelmekre, mely örökre emlék marad, de ez sem tudja felvidítani.

·         A jövőjét bizonytalannak, és kétségekkel telinek látja. Magát Magellánhoz hasonlítja, mindketten messze kerültek szülőföldjüktől, és ebből adódik a reménytelenség, a bizonytalanság. Kevés antik utalás található a versben, inkább saját emlékeit és élményeit használja fel az olvasónak lekötésére. A vers végén egy tanulságot fogalmaz meg, mely minden emberre igaz: Mindig csak akkor vesszük észre, hogy valami jó és szép, mikor már meg kell válnunk tőle.

·         Ezzel elérkezik a biztos jövőhöz, mely nem kecsegtető, de mivel ez a sorsa, Ő beletörődik. Egyes szám első személyről vált többes szám első személyre, ezzel fejti ki az általános megállapítását. A bizonytalanság fokozására szolgál, hogy a költő az egyes időket gyakran váltja. Jelen időben kezdi a művet, majd múltra és ismét jelenre vált, még eljutunk a jövőbe, mely a „tanulságot” fejezi ki.

·         Szerkezete megfelel a klasszicizmus szűk szabályainak. Verselése magyaros verselés, mely a szülőföld motívumával is összefügg (aabccb). 6 versszakból áll melyek ütemhangsúlyos verselésűek. Két négyütemű felező tizenkettest egy kétütemű hetes követ. A rövidebb verssor a művet változatosabbá és nyugtalanabbá teszi, melyből adódik a vers elégikus műfaja is.